Lermontov pisztolypárbajban lelte halálát

Mihail Jurjevics Lermontov (Moszkva, 1814. október 15.- Pjatyigorszk 1841. július 27.) orosz költő, elbeszélő, drámaíró, Puskin mellett az orosz romantika kiemelkedő alakja. A legenda szerint Lermontov apja skót nemesi származású, magas rangú katonatiszt volt, eredeti családnevük Learmonth.

Anyját 4 éves korában veszítette el. Ezután apai nagyanyja nevelte kastélyában, Tarhani faluban. Gyermekélményei, a falun hallott történetek, a kaukázusi táj, az észak-kaukázusi gyógyfürdők, és a művelt, irodalomszerető nagymama nagy hatással voltak költészetére. Már fiatalon magas szinten beszélt angolul, franciául, németül, latinul. Itt ismerkedett meg Byron és Puskin költészetével, akik ugyancsak befolyásolták Lermontov világképének kialakulását és líráját.
Tizennégy éves korában egy moszkvai bentlakásos iskolába került, s itt kitűnt zenei és képzőművészeti tehetségével. 1830-ban a Moszkvai Egyetemen tanult irodalmat, történelmet, klasszikus és élő nyelveket. Liberális elvei miatt azonban gyakran összetűzésbe került az egyetem konzervatív tanáraival, akik arra kényszerítették, hogy hagyja ott az intézményt.
1832-ben Szentpétervár lett élete következő állomása, ahol kadétiskolába került. 1834-ben a testőr huszárezred tisztje, lovas hadnagy lett. Ekkor vált a szentpétervári társasági élet ismert alakjává. Lermontov már fiatalon, 16-17 évesen verselt. Első versei az 1830-as években jelentek meg. Legjelentősebb lírai alkotásai 1837-41 közt születtek. A közönség megismerhette korai verseit.
1837-ben forrongó hangú költeményt írt Puskin halála kapcsán (A költő halála), mely szerint az szándékos gyilkosság volt, a cári udvarral a háttérben, s e vélekedése a cár tudomására jutott. Letartóztatták, de I. Miklós hatására végül nem ítélték el. Áthelyezték egy Kaukázusban harcoló dragonyosezredhez, majd - nagyanyja közbenjárása nyomán - egy év múlva visszatérhetett.
1840-ben egy párbaj után - a francia nagykövet fiával - újra délre, a Fekete-tengerhez küldték egy harcoló alakulat soraiba. Itt távol a kultúrától és az írás lehetőségétől szenvedett, s egy alkalommal betegséget színlelt, mire egy Moszkva közeli szanatóriumba helyezték. A szanatóriumot elhagyhatta, és részt vehetett újra a társasági életben. Egy tiszttársával vitába keveredve ismét a párbajt választotta: 1841. július 27-én pisztolygolyó végzett vele.
Költészetén már 1830-tól fő motívumként átvonul a szabadságvágy, magány és elveszettség érzése és az összhang utáni sóvárgás. További témaként megjelenik a zsarnokság gyűlölete és a romantikus individualizmus. E romantikájában heves szenvedély és gondolati nyugtalanság jellemezte Hőseit mindig döntő pillanatban ragadja meg és viszi pusztulásba. Írásaiban hangot kap "az elveszett nemzedék" tragikus alaphangulata: nem találja helyét a mindent elfojtó légkörben, stílusa az elveszettség tudatához kapcsolódik. Mindenféle műfajjal kísérletezett: írt elbeszélő költeményeket, drámavázlatokat, elbeszéléseket, lírai verseket. Kiemelkedő költeményei e korszakából a Nem Byron, más vagyok (1832). Részlet:
"Nem Byron, más vagyok. Ha lángol
bennem a szó s égnek lobog,
Mint ő, vész verte, büszke vándor,
De én orosz lélek vagyok..."
Érett költészete már egyre inkább gondolati jellegű, a haladó intelligencia elveszettség-érzése jut benne kifejezésre. Jellemzőbb versei ekkor A fogoly (1837), Elváltunk (1837), a Tűnődés (1839), A szikla (1841), az Álom (1841), A próféta (1841), és a Hazám (1841).
"Új szenvedély - vihar sodor,
De nem tudlak feledni, hisz
Isten a dőlt istenszobor,
Templom az üres templom is." (Elváltunk, részlet 1837 - ford. Lator László)
Lermontov hatása kimutatható Turgenyev, Blok és Tolsztoj művészetében is.