Jean de La Fontaine fabulái

Az 1621. július 8-án született és 1695. április 13-án elhunyt Jean de La Fontaine írt elégiákat, színműveket is, de népszerűségét állatmeséinek (fabuláinak) köszönheti. Fabulái 12 könyvben jelentek meg, az első hatot az ifjú trónörökösnek írta, ezekhez Phaedrus ismert állatmeséit verses formában lefordította franciára.

A következő hat már nem annyira gyermekeknek, inkább felnőtt olvasóknak szól. A mesékbe szőve éles iróniával bírálta kora társadalmi erkölcseit, az emberi gyarlóságokat, XIV. Lajos és a spanyol király között lévő vetélkedést. Elemzői szerint az utolsó állatmesék írásának idején La Fontaine már azzal a szándékkal alkotott, hogy az állatok javára ítéljen az emberek felett. Leghíresebb állatmeséi közül való: A holló és a róka, A tücsök és a hangya.
Fabuláit a francia grafikus, festő és szobrász, Gustave Doré illusztrálta. 1922-ben összes meséi megjelentek magyarul Vikár Béla fordításában és Haranghy Jenő illusztrációival az egykori Dante Kiadó gondozásában
Mindenki zseniális és kedélyes XIV. Lajos századában, kivéve XIV. Lajost, aki csak józan eszű és minden inkább, mint kedélyes. Ezzel szemben az irodalom tele van kedélyes emberekkel és kedéllyel, a művészet szintúgy: La Fontaine, a Le Nain  család, Moliére, Le Nőtre stb. Az irodalomnak az a szerencséje, hogy a Nagy Király rosszul valósította meg szándékait. Szerencsére La Fontaine, a király kegyének elvesztése és barátjának mennydörgő haragja ellenére is megőrzi ebben a finomra gereblyézett században a régi francia költők csapongó, kelekótya, csúfondáros szellemét. Azért La Fontaine is megpróbálja, hogy hozzáidomuljon a bölcsességhez, a rendhez, a szertartásossághoz. Nem "nehéz fiú". Igaz, hogy ő csak a saját feje után megy, de mindig az utolsóként szólónak ad igazat. Minthogy azonban olyan sokan szólnak, végül is csak saját szeszélyére hallgat. A Mesék azok közé a művek közé tartoznak, amelyekről azt hisszük, hogy bizonyára sokkal jobban szeretnénk őket, ha tizenkét éves korunkban nem kényszerítettek volna bennünket arra, hogy szeressük. Merő ábránd. La Fontaine ma már arra való, hogy emlékezetünkben elkeveredjék a kiszámoló versikékkel és a mesékkel, hogy a mezei patkány találkozzék a tyúkanyóval és Hajdú sógorral.
Ezek a kis, félvállról odakent, kegyetlen, ravasz darabkák, teli leleménnyel, célzással és sejtetéssel, valaha a felnőttekhez szóltak és ma már csak varázslatos körvonalai maradtak fenn. La Fontaine poézise a legelkoptatottabb, legszínehagyottabb, a legjobban kisikált, szétrágott, legyalult költészet Franciaországban. Ugyanolyan lehetetlen és hasztalan megkísérelni helyreállítását eredeti frissességében, mint újrafesteni az Akropoliszt. Ma már nem lehet eldönteni: mi tulajdonítható az ő tehetségének mi az ő költészete? Három évszázad srácai működtek közre La Fontaine apánkkal, s így kaptuk ezeket az írásokat, amelyeket soha nem olvastunk a korabeliek szemével. La Fontaine nem is annyira író, mint műemlék. A Mesékben ma már tücsköt-bogarat összekeverünk (a szó szoros értelmében). Ez ellen nincs mit tenni: a Meséket a kilencéves szem és fül megrökönyödésével és oktondi frissességével kell olvasni, mint aki most fedezi fel hirtelen a csodát. La Fontaine az egyetlen költő, akinek használt, hogy teljesen félremagyarázták, és akinek varázsát közönségének a félreértései fokozták. A Mesék éppoly kevéssé kizárólagos birtoka a kritikusoknak, a kutatóknak, a tiszta irodalom szakértőinek, mint ahogyan a zenetudósoké, a zeneszerzőké vagy a zeneakadémiai tanároké.
De először is, La Fontaine csakugyan egy ember neve? Persze, hogy nem. Egy helység, egy dűlő neve. La Fontaine Franciaországban van, ott, ahol a meseforrás vize folyik. Michel Bréal azt állította tréfásan, hogy Napóleon nem létezett, hogy csak egy napmítoszról van szó. A tizenkét marsall pedig az állatöv tizenkét jegye. La Fontaine-ről is el lehetne mondani, hogy nem létezett. Ő az a legendás személyiség, akinek aggastyánjaink és unokáink álmai minden mesét tulajdonítanak. A Mesék szerzője jellegzetesen mesebeli lény.
La Fontaine fabulái valóban mesék, ezek a mi Ezeregyéjszaka meséink. La Fontaine nem a mesék nyelvét beszéli, hanem ennek ellenkezőjét: mesenyelvet. Íme, ez röviden La Fontaine titka, azé a költőé, aki Nyugat klasszikusai közül a legkeletibb. Egész könyvet lehetne írni a Kelet és mi címmel. La Fontaine lenne e birodalomnak fortélyos és nemtörődöm fejedelme, olyan fejedelem, aki egyszerre lenne szultán és saját maga Seherezádéja. La Fontaine-ben mindenekelőtt a mesélőt kedveljük, túl a stílus szépségein, a huncutság gyönyörűségein, a moralitáson és immoralitáson. Nem sokan vannak irodalmunkban olyanok, akik olyan történeteket mesélnek nekünk, amelyek nem mennek ki a divatból. A tanulság volt az, ami megtévesztett bennünket La Fontaine esetében. Pedig általában nem sokat számít; nála a tanulság csak hamis dísz, utólagos toldalék, amellyel a költő a műfaj törvényének kívánt hódolni. Nem volt egyedül: Perrault kötelességének vélte, hogy minden csodálatos meséjét versbe szedett tanulságával fejezze be.  Munkásságuk lényege a mítoszokban van, amelyeket nekünk kínálnak, a kalandokban, amelyeket lepergetnek szemünk előtt. Abban a világban, amelynek poézise nem onnan származik, hogy az állatok úgy beszélnek, mintha emberek lennének, sem nem abból, hogy az emberek állatoknak álcázzák magukat, hanem onnan, hogy az állatok és az emberek egyforma életet élnek.
A legigazibb mesélőknél mindig találunk állatokat. Perrault, La Fontaine, Kipling, Colette, Supervielle (gondoljunk Noé bárkájára), mindnyájuknál felleljük a mesében az állat-poézist. Szinte azt mondhatnám, hogy nem feltétlenül az a nagy mesélő, aki állatokról beszél, de minden bizonnyal az, aki az állatokról éppúgy tud beszélni, mint az emberekről. Egyébként épp az állatok segítségévet sikerült Giraudoux-nak a fején találni a szöget, amikor La Fontaine-ről beszélt. Egyszer elmesélte, hogy - nem is nagyon tudja, miképpen - állatszakértő lett belőle. Előszavakat írt az állatokról szóló könyvekhez, az Országos Növény- és Állatkert Egylet évi díszebédjén elnökölt. És neki telefonált egy kiadó, hogy segítsen kihozni egy rue de Tournon-i ház padlásáról egyik ismerőse kölyökoroszlánját, amelyik oda menekült. La Fontaine emlékeztet a kitűnő állatfestőkre, ugyanolyan éles szemű és tehetséges, mint a hindu állatfestők vagy mint a kínai szobrászok.  Ami fennmaradt a mi szemünkben az igazi La Fontaine-i poézisből, az valószínűleg és főleg akaratlan. Mi olyasmit tartunk maradandónak La Fontaine munkáiban, amit ő talán nem értékelt olyan sokra, mint mi. Vajon csakugyan azt a La Fontaine-t szeretjük-e, aki és akinek lenni akart? Avagy megint csak egy mesebeli La Fontaine-t szeretünk?