A kalandos életű ötvös - Cellini

A reneszánsz korszak egyik híres és kalandos életű ötvös- és szobrászművésze volt, akinek fennmaradt kitűnő önéletrajza is. 1571. február 13-án hunyt el Benvenuto Cellini. Pályafutása három korszakra osztható fel, ifjúkorában édesapja zenésznek szánta, de ő sokkal jobban vonzódott a képzőművészet iránt. Tanulóéveit Siennában, Bolognában, illetve szülővárosában, Firenzében töltötte. Huszonhárom évesen Rómába kellett menekülnie egy súlyos verekedés miatt. Útközben értesült VII. Kelemen pápa megválasztásáról, akinek később rengeteg megbízását teljesítette.

1530-ban gyilkossági ügybe keveredik, vérbosszút követ el fivére halála miatt. Sikerül megúsznia, és ezután a következő pápa, III. Pál alkalmazza pénzverdei munkákra.  Az 1538-39-es esztendőkre esik híres fogsága az Angyalvárban, bár ennek eredete önéletrajza szerint is homályos. A következő évben Franciaországba kerül, I. Ferenc király szolgálatába, és azok közé az olasz művészek közé tartozik, akik a divatos olasz stílust meghonosítják a franciáknál. Az ötvösmunkák mellett itt kezdi elkészíteni az első nagyobb szabású szobrászati kompozícióit. 1545-ben hazatér, és főleg I. Cosimo, firenzei herceg számára dolgozik. 1554-ben készül el az egyik leghíresebb műve, Perseus szobra. Ezután mindvégig szülővárosában marad, ahol anyagi viszonyainak és családi állapotának rendezésével, járandóságainak küzdelmes behajtásával foglalkozik.
Leghíresebb műveinek az I. Ferencnek készített sótartót és a firenzei Perseus bronzszobrot tartják. Cellini nem tartozott a könnyű természetű, kiegyensúlyozott emberek közé. Önéletrajzában is többet panaszkodik, mint dicsekszik, noha azért az öndicséretben egyáltalán nem fukar. Párizsi tartózkodását jelöli meg életpályája csúcsaként. Hazatérve Firenzébe az általa gyűlölt Bandinellivel kell versenyeznie a herceg kegyeiért. Véleménye szerint kortársai a felkapaszkodott ötvöst látták benne. Nem volt könnyű dolga I. Cosimóval sem, akinek az a törekvése, hogy Firenzében a művészet új virágkorát hozza el, nem állt arányban a bőkezűségével. Cellini önéletrajzából kiderül, hogy szókimondásával a herceget is gyakran kihozta a sodrából. Csak az érdekelte, ami személyével kapcsolatban állt, visszaemlékezéseiben csak azok a művészek szerepelnek, akik barátai, vagy, ami inkább előfordult, ellenségei voltak. Még Michelangelóról sincs valami nagy véleménye.
Rajtuk kívül nyüzsögnek önéletírásában a kétes és izgalmas egyének, nemesek és kurtizánok, bíborosok és eretnekek, a társadalom kavargó tömegei. Cellini visszaemlékezése rendkívüli olvasmányos  és mélységesen emberi dokumentum. Nem kisebb személyiség, mint Goethe fordította le közel kétszáz évvel később, és vitte be a köztudatba. Ez az önéletrajz azóta az egyik legkitűnőbb kordokumentum a késő reneszánsz korából.