Mme de Staël, akit nem szívlelt Napóleon

A fiatal Lamartine látni akarta Madame de Staëlt. Leült az útra és várt, míg ráesteledett. Ekkor porfelhőben hintó közeledett, melyben ketten ültek: a legangyalibb arc, kit a költő valaha látott; a másik azonban kissé nehézkes, túl színes, férfias, heves gesztusokkal beszélt, napellenzőül fűzfaágat tartva. Így látta Lamartine elhaladni maga előtt a női szépséget és a női gondolatot: Madame de Récamier-t és Madame de Staëlt...

A francia forradalom eseményeit számtalan női megmozdulás kísérte. A nagyobb megbecsülés, az egyenjogúság iránti kérelmüket ki petíciók és röpiratok terjesztésével, ki a harcokban való részvétellel bizonyította, eredménnyel mégsem jártak. Míg a forradalom éveiben a nők helyzete egyes kérdésekben javulni kezdett, annak radikalizálódásával s végül a Polgári Törvénykönyv megszületésével (1804) a férfiak uralma nagyobb tért nyert, mint azelőtt. A politikai szerepet vállaló nők börtönben vagy vérpadon találták magukat, a rögzített szabályzat pedig a férj a feleség feletti teljes körű rendelkezését mondta ki.
Juliette Récamier és Germaine de Staël-Holstein egyaránt a XVIII. sz. végi és a XIX. sz. eleji politikai és irodalmi körök vezetői voltak. Szalonjaikban a kiválasztottak találkozhattak egymással, mely események a kor hatalmi és intellektuális életének fontos momentumai voltak, a Napóleonnal szembeni ellenállás eredői.
Anne Louise Germaine Necker 1766-ban született Párizsban. Ősei Írországból vándoroltak Németországba, szülei azonban már Franciaországban ismerkedtek meg egymással, édesapja mint bankigazgató, a későbbi pénzügyminiszter, édesanyja mint nevelőnő. A szigorú, alapos oktatás mellett hamarosan lehetővé vált számára, hogy anyja rendezvényein művészek, politikusok és tudósok ismertségére tegyen szert. Stílusa, szellemes megjegyzései széles körben keltettek elismerést. Az okos és szenvedélyes fiatal 20 évesen lett a 37 esztendős Staël-Holstein báró, a svéd nagykövet hitvese. Három gyermekük született, házasságuk nem volt boldog, 1798-ban elváltak. Miután megesküdtek, Mme de Staël átköltözött a svéd követségre, a párizsi Rue de Bac-ra, s ekkor nyílt alkalma megteremteni saját szalonját. Gyorsan a liberális elit csoportjának központi figurájává, vendéglátójává vált. Eleinte elfogadta a forradalom eszméit, de vérengző túlzásaitól visszariadt, s ezt nem félt fennen hangoztatni sem. Bár 1792 és 1795 között apja svájci birtokára kellett emigrálnia, nagy szerepet játszott Narbonne hadügyminiszteri és Tallyrand külügyminiszteri kinevezésében.
Robespierre bukását követően visszatért Franciaországba és népszerűsége újból töretlen volt. 1796-ban személyesen találkozhatott Napóleonnal, akinek személyisége magával ragadta, s így politikai tevékenységéből is csak fokozatosan ábrándult ki. A császár önkényuralma erős ellenérzést váltott ki belőle, alkotmányos, liberális nézetei miatt a másik részről Napóleon sem kímélte őt, ellenszenvét írásaiban és személyesen is kifejezte, oly módon, hogy 1803-ban egyenesen kitiltatta Párizsból.
Száműzetése folyamán főként a Genfi-tóhoz közeli Coppet-ban, apja birtokán talált nyugalmat, mely ezáltal a szellemi óriások találkozóhelyévé lett. Itt rátalált a szerelem, egy 23 éves spanyol fiatalember, John Rocca személyében. Megesküdtek, frigyük boldog és zavartalan volt. A nyilvánosságtól, a politikai harcokban megfáradtan 1815-ben vonult vissza. Egészsége gyorsan romlott, 1817 februárjában agyvérzést kapott, s lezuhant a lépcsőről. Több hónapnyi gyötrődés után végül 1817. július 14-én érte el a felszabadító halál Párizsban.
Miként látták e szenvedélyes, politizáló asszonyt a mindennapokban? Rokonszenvességéről kortársai ellentmondóan nyilatkoztak: Németországban túl élénknek tartották, s nem szerették markáns egyéniségét. Egy szóval jellemezték őt: markotányosnő. Írói kvalitásait egybehangzóan elismerték, Goethe egyenesen csodálta őt.
1788-ban kezdte írni munkáit, először főként politikai kérdésekben szögezte le hitvallását, a nők helyzetéről írt tisztán látó, szociológiai igényű tanulmányával már korán maga ellen ingerelte Bonapartét. Az 1800-ban megjelent Az irodalomról című főművét megelőzően már 15 kötetet publikált. Kényszerű emigrációja alatt bejárta Németországot, erről vall 6 részes műve, Németországról címmel. Ennek első kiadását, tízezer példányt a császár még a nyomdában elkoboztatta, így a könyv csak 1813-ban Londonban láthatott napvilágot. Megírta a francia forradalom egyik első történeti feldolgozását is, mégis Európa-szerte ismertté romantikus regényei tették. 1803-as keltezésű a Delphine, mely egy fiatal özvegy szerelmi regénye, akit a társadalom előítéletei választanak el kedvesétől. Ebben, bár kifogásolható nem tiszta francia nyelvezete, a cselekmény mesterkéltsége, Staël a szenvedélyt írja meg, hol a főszereplőt a konzervatív törvények és előítéletek vernek bilincsbe. Vergődik benne, s végül belehal. 1807-ben jelentkezik Corinne című művével, melyben egy költőnő szerelmével bejárja Olaszországot, felfedezve annak megannyi szépségét, a világ új távlatát nyitva meg kettejük előtt.