A Hold első meghódítása

Egykor, nem is olyan régen, az úgynevezett hidegháború idején, úgy tűnt, a világűr is alkalmas terep lehet arra, hogy a két szuperhatalom összemérje erejét. Földünk kísérőjéről, a Holdról először a szovjeteknek sikerült panorámaképek formájában közeli felvételeket küldeniük, mielőtt az amerikaiak személyesen odaérkeztek. 1966. február 3-án a Luna-9 szovjet holdszonda első automatikus űrállomásként leszállt a Hold felszínére.

Hat évvel korábban lőtték föl az oroszok a Luna-1-et, amely azonban célt tévesztett, és mintegy 6000 km-rel Hold mellett száguldott el, és így mesterséges bolygóvá vált, a Földtől elszakadva Nap körüli pályán kezdett keringeni. Az amerikaiak rögtön ezután küldték a világűrbe a Pioneere-4-et, amely 50 000 km-re haladt el a legközelebbi égitestünk mellett, majd szintén Nap körüli pályára tért. Orosz részről a Luna-2 viszont 1959. szeptember 13-án már becsapódott a Holdba, előtte azonban egy külön egységnek sikerült leválnia róla, ami  kidobta magából a Hold felszínére a szovjet címert és a sarló-kalapácsos zászlót.
A nemes versengés éveken át zajlott, hogy épen és biztonságosan sikerüljön kamerával feltérképezni földi kísérőnket. A Luna-3 fényképezte le először a Hold túlsó, emberi szemmel addig még sosem látott oldalát. 1964-65-ben zajlott az amerikai Ranger-program. Az első hat Ranger útja kudarccal végződött, de a Ranger-7-8-9 már eredményes volt. Ezek, a terveknek megfelelően, mind becsapódtak a Holdba, és így megsemmisültek, de előtte összesen 17 250 képet közvetítettek a Földre.
A Luna-9 egy radioaktivitást mérő készüléket és egy kamerát vitt magával. Ez utóbbival panoráma-felvételeket tudtak készíteni a leszállás helyszínéről. A leszállás sikerét igazolta, hogy a fedélzeten lévő készülékek nem sérültek meg, így használható adatokat tudtak továbbítani a tudósok számára. Az 1966. február 3-i landolást követően, három nap alatt lemerültek az űrszonda akkumulátorai, és ezzel a küldetés véget is ért. A kamerához tartozott egy tükörrendszer is, melynek a segítségével a kutatók a földi megfigyelőközpontban térhatású képeket láthattak a holdfelszínről. A fotókon kívül a felszín radioaktivitásáról is érkeztek adatok. Az, hogy a kamera működőképes maradt, azt jelentette, hogy a Hold felszíne szilárd. Előzőleg attól tartottak ugyanis, hogy a szonda esetleg vastag porrétegre érkezik, és elsüllyed. Az űrkutatás történetében tehát mérföldkőnek számított ez az esemény, és előkészítette a három és fél esztendővel későbbi hódítást, amikor az amerikai Apollo-11 űrhajósa, Neil Almdren Armstrong személyében az első ember léphetett égi kísérőnkre.